Illúzió és önazonosság

 

A Budapesten alkotó Kucsora Márta munkáival 2000 óta folyamatosan találkozhatunk európai és tengerentúli kiállításokon, művészeti vásárokon; monumentális művei több jelentős magán- és közgyűjteményben is megtalálhatóak. Az utóbbi években sajátos képi világot alakított ki az absztrakt, az illúzórikus és a gesztusfestészet határmezsgyéjén.

 

Kucsora Márta a tájat ábrázoló táblakép hagyományos struktúráját bolygatja meg azáltal, hogy az illuzionisztikus imitáció-elv mellé egyenrangú elemként beemeli a festészet anyagainak sajátos tulajdonságaiból eredő, irányítható, mégis spontán nyomhagyást. Így létrejön az a speciális eset, hogy a fröcskölés, a folyatás, azaz a dripping és a flow technikái a folyadék esszenciális minőségét nemcsak reprezentálják, hanem ugyanakkor közvetlenül prezentálják is. Ez a közvetlenség azonban csak optikai: már nem a mozgásként, azaz artikulálatlanságként, forma nélküli lehetőségként megragadható lényegű folyadékot, hanem e lényegnek csak a nyomát magán hordó kép a mű; s ez a mozzanat – teljesen véletlenül – a fotográfiához teszi hasonlóvá ezt a fajta, festészeten túli festészetet.

 

Az eredmény kivételesen provokatív: nem rója le tiszteletét a szakma konvencionális eljárásai előtt – mondhatni azokat teljes egészében lecseréli – mindeközben azonnal dekódolható, világosan fölismerhető marad tárgya, vagyis az ábrázolás konvenciójához visszatér. E módszer a kimerevített dinamizmusa miatt gyorsnak és egyszerűnek tűnik; azonban ahhoz, hogy az imitáció elve ne sérüljön, a véletlenek döntő hányadát ki kell kiküszöbölni laboratóriumi tudatosságot megkövetelő oldószer-szárítóanyag-pigment arányok precíz meghatározásával, a fölvitt mennyiségek tökéletes eltalálásával, a hordozó felület bonyolult megmozgatásával, száradási idők közötti ráfedések esetében több napos folyamatok kézben tartásával. Emiatt Kucsora Márta művészete unikálisnak mondható, hiszen ez a kettősség a Peter Frank által a Flow Art Movementként összegzett alkotók körében ritkán jellemző. (Ez legtisztábban a 2011-es Visio sorozatban nyilvánul meg.) Így például – a Kucsora által személyesen is ismert, a technikát vele párhuzamosan, tőle függetlenül kifejlesztő – Susan Woodruff sokkal szabadabban hagyja képei asszociációs mezőit. Andy Moses galaktikus távlatú vásznain szerepel hasonló párosításban az anyag nyomhagyásban tetten ért önazonossága és az illuzionizmus egyidejű megléte.

 

Számára a víz egy, az emberi mivoltunktól idegen, ám szimbolikus, spirituális erővel föltöltött közeg éppen úgy, mint Bill Viola művészetében. Képeit ezért nem távolítja el e témától; a velük való találkozásunkat ebbe a más közegbe való átlépésként élhetjük meg. Sőt, olykor maga ez az átlépés a képek témája, amit azonban figurális képként nem látunk, annak csak a nyomát: egy vízbe belemerülő test csak az általa keltett buborékok és örvények látványában ábrázoltatik (The Big Jump, 2010). E spirituális tartalom közvetlen képi megfogalmazása a Flumen (2005–2006) és az Emanatio (2008–2009) sorozat, valamint a Lux (2010–2011), amelyeknél Kucsora Márta leginkább eltávolodik az imitáció elvétől.

 

A víz hatalmas, mindent elsodró erejének fensége előtti, inkább a technokráciával szemben állást foglaló, s csak ennyiben panteisztikus tisztelgés a Fluctus (2007–2009) és a Mare Maris (2009–2011) sorozat, akár Olafur Eliasson Veszélyeztetett vizek c. munkája, amelyben a környezettudatos elkötelezettség a fő referenciapont. A lélek metaforáiként a víz alatti világok kvázi-tájképeit azonosíthatjuk, amelyek a víz közegének meditatív, megnyugtató aspektusát fogalmazzák meg (Fluidum 2011, Fluctuatio 2006–2007). Ezzel szemben a meggátolhatatlan erő fölkavaró, potenciálisan destruktív aspektusa sem marad elrejtve az Eiectio (2007–2008) és az Aqua (2006–2008) sorozatokban.

 

Valamivel tágabb kontextusban Herbert Brandl művészetével hozható összefüggésbe Kucsora Mártáé – mindkettejük közös jellemzője az általános fogalmi relativizálódás kimondása a tájképfestészet konvencióinak és a gesztusfestészet konvencióinak konfrontálásán keresztül. Brandl az olykor a kép ellen forduló dekonstrukciós hevülete Kucsoránál csak a festészet eszközeivel szemben nyilvánul meg, s inkább a violai katarzis eszköze.

 

Paksi Endre Lehel, 2011.